| Alkalmak |
| @Üzenetküldő |
Látogatók száma:(2004.09.22. óta) 142913 |
Webdesign:
Linkek:  |
    Sorsunk Európa? 80-ik születésnapom alkalmával: |
Sorsunk Európa?
Mielőtt a megadott témáról, tehát Európáról beszélnék, engedjék meg, hogy szinte csak zárójelben ejtsek néhány szót arról, amiről egy pillanatra sem volna szabad elfelejtkeznünk. Azokról a jelenségekről, amelyeknek fényében - vagy egyszerűen tudatában -egyszerre minden súlytalanná válik, veszít fontosságából, s amelyekről ugyanakkor szinte kötelességünk elfelejtkezni, hogy komolyan és felelősséggel tudjunk beszélni olyan, ezek mellett eltörpülő és majdhogynem jelentéktelen kérdésekről, mint például Európa és bármiféle Európai Unió.
Mindenekelőtt az itt settenkedő ökológiai katasztrófára szeretnék emlékeztetni, amely feltartóztathatatlanul közeledik felénk. Arra a természetpusztításra, amely rövidesen - ki tudja, hogy ez hány évtizedet vagy gyenge évszázadot jelent - az ember számára lakhatatlanná teszi földgolyónkat. A tudomány képviselői hiába kongatják a vészharangot, hiába írja jelentéseit a Római Akadémia, a világ leghatalmasabb urai, a természet leghatékonyabb pusztítói semmiféle önkorlátozásra nem hajlandóak, cinikusan arrogáns mosollyal térnek ki minden olyan nemzetközi egyezmény aláírása elől, amely a közösség (jelen esetben az emberiség) érdekében korlátozná polgáraik szabadságát. Azt már igazán mellékesen jegyzem meg, hogy farizeus módon "fenntartható fejlődésről" értekeznek, mintha valami spontán folyamatról volna szó, holott a helyes nyelvhasználat szerint "fenntartható fejlesztésről" kellene beszélniük. Csakhogy ebben a kifejezésben - fejlesztés - már ott lappang a felelősség kérdése, amellyel a gazdasági és pénzügyi hatalmasságok nem hajlandók szembesülni. Mindezt az utánam az özönvíz szellemében és abban a hitben teszik, hogy a fejlesztés előnyeit büntetlenül fenntarthatják maguknak, miközben annak hátrányait az idők végezetéig át tudják hárítani az alázatosan hódoló, néhány millió USA dollárral lekenyerezett "egyenrangú", de nyilván gyengébb "szövetségesesekre".
Másik zárójeles megjegyzésem szintén az élet és halál mezsgyéjét érinti. A Földünket fenyegető demográfiai katasztrófára gondolok. Arra, hogy a Föld népessége belátható időn belül eléri, és valószínűleg túl is lépi a hatmilliárdot, s ki tudja, ez a spirál mikor lassul le, vagy áll meg. Hogy ez általában mit von maga után, hogy Földünk az Élet igényeit meddig bírja kielégíteni, ezt mérlegelni nincs időnk. De hogy ez Európa - és még inkább Magyarország - vonatkozásában mit jelent, arról nem lehet hallgatni. Miközben ugyanis az emberiség lélekszáma ijesztő tempóban növekszik, Európa népessége, és ezen belül Magyarországé ugyanilyen ijesztő módon egyre csökken. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük azt az Európát, amely lassankint kiürül, s a külső demográfiai nyomásnak egy ponton tovább már nem tud ellenállni, s mint az üres tojáshéj összeroppan. És ne felejtsük el, a kiüresedő tojáshéj-Európa sorsában Magyarország is osztozni fog.
A továbbiakban úgy tekintem, mintha ez a kettős fenyegetés nem léteznék, mintha Európa és benne Magyarország felett nem lebegne láthatatlan, de igen vékony szálon a természeti és a demográfiai katasztrófa mindent megsemmisítő Damoklesz kardja.
Amint tudjuk, Európa eredetileg földrajzi fogalom. Azt is tudjuk, hogy jelenleg annál sokkal több. A név a görög mitológiát idézi, de ezen túlmenően is Európa elválaszthatatlan a görögségtől. Christopher Dawson szerint Európa politikai létét a római birodalomnak köszönheti, spirituális öntudatát a kereszténységnek, az egyháznak. Intellektuális öntudatának kialakulásában viszont egy harmadik tényező szerepel, a klasszikus görög kultúra, mely Európa közös öntudatának egyik leglényegesebb alkotóeleme.
Európa - írja szerzőnk - majdnem kétezer évig ugyanabba az iskolába járt, ugyanazokat a mestereket hallgatta. A tizenkilencedik század gyermekei és főiskolai hallgatói ugyanazokat a könyveket tanulmányozták, ugyanazokon a műveken csiszolták szellemüket, mint ezernyolcszáz évvel korábban elődeik, a fiatal rómaiak." (Christopher Dawson: Európa születése. 59-60.)
"A marathoni győzelem óta Európa nem csak földrajzi fogalom - olvasom Lányi András egyik írásában. - A kontinens neve egyúttal határozott történelmi-kulturális jelentésre tett szert. A sokféleségben rejlő életrevalóságot jelenti, a kicsinyek erejét. Európa az, ami ellenáll mindenféle központosításnak és egységesítésnek, - vagy belerokkan." (Lányi András: Eurózis. Magyar Nemzet. 2003. márc. 3.)
A két idézet keletkezését majd egy század választja el, és nemhogy cáfolnák egymást, hanem inkább erősítik.
Végezetül hadd idézzek egy reprezentatív oxfordi kiadványból. A görög világ atlasza című, pazar kiállítású könyv nyitó monda a következő:
"Az i.e. 5. században fordulópont következett be az emberiség történetében olyan "fényrobbanás", amely mindenre kiterjedt, és mindmáig hat. Az eredmény: Európa, és az út hozzá Hellasz." Azaz a görögség.
Mainapság azonban, a huszonegyedik században, ez az akkor fellobbant vakító fény, mintha pislákolna, mintha kialvóban volna. A világtendenciák nem kedveznek az Európa-gondolatnak.
Annak ugyanis éppen a sokszínűség, a sokféleség a lényege. Vagy legalábbis kellene, hogy legyen. Ezt követelné meg az eddig már többször említett - egyébként keleti gyökerekből táplálkozó - görög hagyomány. A görögség ugyanis sosem vált egységes - mondhatnám úgy is -, globalizált birodalommá. Marathónnál nem két birodalom ütközött meg, hanem a szellem állt szemben az anyagi erővel. Az pedig már a hanyatlás kezdetét jelezte, amikor a görögség, közelebbről Athén birodalomként kezdett el viselkedni. Itt csak emlékeztetni szeretnék arra a gyalázatra, ahogy Athén a semlegességéhez ragaszkodó Mélosszal elbánt. (Thuküdidész a peloponnészoszi háborúról írt hatalmas munkájában, hogy ennek a résznek külön nyomatékot adjon, Mélosz tragédiáját nem értekező prózában, hanem stílust váltva, dramatikus, párbeszédes formában írta meg.)
Nemcsak a görögségnek, hanem a vágyaink szerint megvalósuló Európának is a sokféleségben rejlik igazi ereje. Olyan Európára vágyunk, olyan Európát akarunk, amely ellen tud állni a túlzó központosításnak, amely nem akar mindenáron idegen, Európán kívüli mintákra és nyomásra egységesíteni. Mert ha erre az útra lép, ha birodalmasodni akar, egyértelműen elárulja az Európa-gondolatot.
Nem kell ahhoz politológusnak lennünk, hogy tisztán lássuk: az Európai Unió válságban van. A válság oka és előidézője nem a tíz különböző, az Európai Uniós átlag alatti fejlettségű tagjelölt ország. Hanem a Birodalom megosztó jelenléte, amely a gazdaságilag és katonailag gyengébb, de - reményeink szerint - semlegességre törekvő közösséget saját táborába akarja kényszeríteni.
Teljes mértékben egyet lehet érteni Molnár Tamás magyar-amerikai filozófusprofeszszorral, aki arról ír, hogy a Birodalom, egyáltalán a nagyhatalom - az Amerikai Egyesült Államokról van szó - nemigen kedveli, ha vele szemben egy másik - az Európai Unióra gondolok -, esetleg más értékrendre alapozott hatalmi központ keletkezik. "Jelenleg nem tudni - írja Molnár Tamás -, vajon ez a közös Európa nevet viselné, vagy továbbra is nemzetállamokból állna. Ez utóbbi még életképességének fogyatékosságában is veszélyes riválist jelentene Amerika szemszögéből nézve. 2003 tavasza ezt meggyőzően illusztrálja. ? Paradoxnak tűnik, de valószínű, hogy egy közös (föderatív) Európa gyengébbnek bizonyulna, mint a régi elemeket hangsúlyozó "Europe des patries"."
Azt már csak mellékesen említem meg, hogy támogatóinak a Birodalom nem harminc ezüstpénzeket, hanem dollár milliókat osztogat, s a vonakodókat a júdáspénz csökkentésével, esetleg teljes megvonásával bünteti. A közvetlen, bevallott cél egy-egy agressziónak is bélyegezhető háború, vagy a megfoghatatlan terrorizmus elleni hadjárat megnyerése, a távolabbi cél viszont ennél sokkal több, mondhatnám, "magasztosabb". Mert a Birodalmat nyilvánvalóan küldetéstudat fűti. A saját neoliberális eszmevilágának propagálásával akarja megváltani Európát. Ennek érdekében az eddig érvényes rend megváltoztatására törekszik, a nemzetállam felbontására, a világpiac létrehozására.
Mert ne felejtsük el, a globalizáció korában nem országokat szokás meghódítani, hanem piacokat.
A Le Monde diplomatique főszerkesztője, Ignacio Ramonet tanulmányában olvasom a következőket:
Az Egyesült Államok oly mértékben uralja a világot, mint még egyetlen birodalom sem tette soha. Megsemmisítő szupremáciát gyakorol a hatalom öt hagyományos - politikai, gazdasági, katonai, technológiai és kulturális - területén. ?Az Egyesült Államok bizonyos értelemben az első protoglobális állam - állapítja meg egy amerikai elemző. - Képes rá, hogy egy új, egyetemes birodalom modern változatának élére álljon, egy olyan spontán birodalom feje legyen, amelynek részei saját akaratukból vetik alá magukat tekintélyének.? (A világ új arca. Nagyvilág 2003. január-február. 115-134. l.)
Az Európai Unió vajon menedéket jelent-e Magyarországnak az új protoglobális nagyhatalom nyomasztó törekvései ellen? Úgy invitáltak, úgy fogadtak-e bennünket, amelyre közös, ezerszáz éves európai sorsunk predestinált?
Nem szeretnék napi politikai, s különösen gazdasági-anyagi kérdésekbe bonyolódni. Csupán egyetlen olyan csapdát idéznék fel, amelyet - úgy látom - a krónikus rövidlátásban szenvedő Európai Uniónak nem sikerült elkerülnie. A közösségi érdek és az egyéni érdek, elismerem, igen nehéz összeegyeztetéséről van szó.
Az Európai Unió tagjainak, tehát a bennlévőknek rövidtávú egyéni érdeke ugyanis azt diktálja, hogy az újonnan belépők minél kevesebb támogatást kapjanak, és ők a bővülő piac előnyeit minden ellenszolgáltatás nélkül minél hosszabb ideig élvezhessék.
A közösségi érdek viszont ennek pontosan az ellenkezőjét kívánná. Mégpedig azt, hogy az újonnan érkezők a lehető legrövidebb idő alatt zárkózzanak fel, hogy a kibővített Európai Unió - anyagi és szellemi vonatkozásban egyaránt - minél előbb elérje maximális teljesítőképességét. Ez azonban a kölcsönös bizalom és szolidaritás meglétét tételezné fel, valamint az annyit emlegetett, de ritkán megvalósuló önkorlátozást. Ezeknek azonban nyomát sem láttuk. Az Európai Unió ugyanis a bővítés során nem a közösségi érdekeket szem előtt tartó kooperatív stratégiát, hanem az önző, egyéni érdekeket szolgáló dezertáló stratégiát követte.
Ennek a méltánytalan bánásmódnak a következményeit elsősorban és közvetlenül természetesen az új tagok szenvedik meg, káros hatását azonban, azt, hogy az Európai Unió gazdasági megerősödése lelassul, a befogadók is meg fogják érezni.
Mi sem természetesebb, hogy az efféle negatív gesztusok alaposan megnövelték az euroszkeptikusok számát. Azt pedig felháborodva vettük tudomásul, hogy a csatlakozásra váró országok közt mi magyarok is - mondhatnám, megkérdezésünk nélkül, sőt a közvélekedés ellenére - a "gazdagok terrorizmusának" oldalára, a háború pártjára álltunk. Ezt még az európai érdekek letéteményesének hitt, vajúdó Európai Unió hátbatámadásának is lehet értelmezni.
"A szocialista álom romjain és a neoliberális barbarizmus által struktúráját vesztett társadalom hulladékain van-e még helye napjainkban egy új utópiának?" - kérdezi a korábban már idézett Ignacio Ramonet, majd ezt írja:
"Sok állampolgár óhaja az, bárcsak egy szemernyi emberség kerülhetne a neoliberális gépezetbe. Felelős részvállalást keresnek, a közös cselekvés vágyát érzik?.
Mindegyikük érzi a mindent elárasztó neoliberalizmussal szemben, védősáncként, egy globális ellenterv, egy ellenideológia, egy fogalmi építmény szükségességét, amely a jelenlegi uralkodó modellnek képes lesz ellenállni...
Ez a szükséglet álmodókat teremt, akik gondolkoznak, és gondolkozókat, akik álmodnak, hogy ráleljenek, nem, nem egy előre gyártott, előre csomagolt társadalomra, hanem egy látásmódra, egy társadalomértelmező módszerre, amely, koncepciók új építményével, lehetővé teszi, hogy megtörjük a liberalizmus ideológiáját." (Ignacio Ramonet: A világ új arca. Nagyvilág 2003. január-február. 133. l.)
Megvallom, én magam is ezek közé az álmodók közé tartozom, holott tudom, hogy abban a században élek, amelyben sok minden a visszájára fordult. Amikor - hogy csak néhány példát említsek - az információk szabad áramlása nem a tájékozódást segíti, nem a gondolkozás, az ítéletalkotás ösztönzője, hanem a gondolat kioltásának leghatásosabb eszköze. Amikor az elektronikus kommunikáció az embereket nem közelebb hozza egymáshoz, hanem csak a magányukat növeli.
Mindezek ellenére - vagy éppen ezért - az "álmodók" közé tartozom. Számomra, s hiszem, hogy a magyarság számára a szellemi, valóságos Európa életmintát jelent. Azt a mintát, amelyet a bizonytalankodó Európának is meg kell keresnie.
Kérdés, Európa keresi-e feladatát? Látja-e tisztán, hogy csak a megtalált feladat teheti igazán naggyá, méltóvá múltjához, s adhat létének értelmet. Amíg ezt nem tisztázta magában, nem több mint olyan kényszerű gazdasági közösség, amely a kettős katasztrófa súlya alatt rövidesen úgyis összeroppan. A demográfiai nyomás elsöpri, a természeti katasztrófa elől nincs módja kitérni.
Feladata nem a behódolás, hanem annak az előbb említett "védősáncnak" a megépítése, egy létével igazolt "ellenideológia" kidolgozása. Egy erős Európai Unió létrehozása, amely spirituális és gazdasági erejére támaszkodva, a küldetéstudattal fertőzött, protoglobális Egyesült Államoknak nem alárendelt szövetségese, nem ellenfele, hanem ellensúlya lehet. Az erős és öntudatos Európai Unió léte még a Birodalmat is rákényszeríthetné azokra az önkorlátozó intézkedésekre, amelyek nélkül az egész emberi nem fennmaradása is veszélyben forog.
Csak hihetjük-e, hogy Európa keresi a feladatát? Jelenlegi formájában és szellemében tud-e, akar-e védekezni a neoliberális Birodalom küldetéstudata ellen? Belátja-e rövid időn belül, hogy tulajdon sikere érdekében a visszariasztó dezertáló stratégiát kooperációra kell változtatnia? A "dezertálást", a magyar érdekek háttérbe szorítását, helyesebben semmibe vételét, negyven éven át nyögtük. Igen kérdéses, hogy milyen reményekkel léphetjük át a helyét kereső, szerepét még nem tisztázott Európai Unió álomküszöbét egy olyan vezetéssel, amely többszörösen bebizonyította, hogy nemcsak az európai, de még a jellegzetesen magyar érdekeket is képtelen felismerni, képtelen támogatni a magyar értékeket, és saját népével sem tud kooperálni. Itt csupán a kedvezménytörvény elsikkasztását említeném, s azt, ami a mezőgazdaság körül történt vagy nem történt.
1986-ban még olyan címen jelent meg két vaskos kötet, hogy Helyünk Európában. 2004-ben inkább arról kellene értekeznünk, hogy Európa helye bennünk. Az olykor kiábrándító Európát hogyan lehet összeegyeztetni a bennünk élő képpel. Mert bennünk, bizonyára kevesekben, éppen a kommunista éra alatti elzárkózásunk miatt nem romolhatott meg, nem kompromittálódott az Európa-gondolat. Mi ki voltunk zárva Európából, mi sosem élhettük meg ezt a gondolatot, számunkra az csak idea maradt, eszme, amelyet szinte titokban őriztünk meg tisztán. A bennünk élő Európa sosem kérkedett szellemi szupremáciájával, de az Egyesült Államok gazdasági gyámságát sem ismerte el.
Előbb a feladatát kereső Európáról beszéltem, de vajon mi lehet Magyarország, a magyarság feladata ebben a régi-új Európában? Semmiképpen sem az, hogy folytatva a dezertáló stratégiát belülről bomlassza az Európai Uniót. Hanem ellenkezőleg az, hogy a bennünk épen maradt Európa-gondolat szellemében igyekezzünk ráébreszteni valódi feladatára, melyet ha teljesít, talán még az a világot fenyegető kettős katasztrófa is elhárítható.
De hát mit tehet az alig tízmilliós magyarság Európa felelőtlenség tengerében?
Mi - legalábbis reményeim szerint - a keresztény értékeket elismerő országként lépünk be az Európai Unióba. Azzal a spirituális öntudattal, amely Európát alakulása idején, majd kétezer évvel ezelőtt áthatotta. Számolva azzal, hogy ez a spirituális öntudat mindig csak a kisebbséget, az értékőrző, minőségi kisebbséget jellemezte.
Ne felejtsük el, nem üres tarsollyal érkezünk az Európai Unióba. Hozományunk - megtartó erőnk és "védősáncunk" is egyben - a magyar nyelv és az ázsiai örökséget is magába foglaló, sokszínű kultúránk.
Nekünk, magyarságunkat megőrzött magyaroknak a kisebbség "élesztő" szerepét kell vállalnunk. Európai Uniós tagságunknak csak ez a feladatvállalás adhat értelmet. Hogy ne csak "életünket", hanem "lelkünket" is megmentsük.
Tudjuk, az Európai Unión kívül is van élet. Sőt, az Európai Unión kívül is van Európa!
Mert Európa bennünk van!
De ha a kettős katasztrófán úrrá akarunk lenni, azt is tudomásul kell vennünk, hogy sorsunk Európa.